Portál Navigáció


Portál al-navigáció


MORZSÁK

TARTALOM:Magyarország gazdaságtörténete I. - A középkortól a XX. századig

Létrehozva: 2009. április 1.
Módosítás: 2009. április 1.
Forrás: Magyarország.hu

Ugrás a cikkre...

ikonÉrtékelje a cikket!

?

-->

Cikk:

 

Gazdasági életünk a középkor századaiban

 

Mezőgazdaság

A feudalizmus korában a gazdasági élet alapvető tényezője a föld volt. Az új gazdasági és társadalmi rendnek megfelelően kialakult a föld magántulajdona. Ennek három formája létezett: a királyi, az egyházi és a világi magánbirtok. A királyi birtok az Árpádok törzsi birtokából fejlődött ki.

Az egyház a királytól kapott jelentős területeket feladatai ellátásra. Ezek tehát adománybirtokok, s területileg erősen szórtak. A pécsváradi apátságnak pl. István 40 falu adományozott.

A világi magánbirtokok eredete a honfoglalás kori törzsi és nemzetségi közös birtokokra megy vissza, melyek mindinkább a főnök és a társadalom fölé növő vezetők magántulajdonává váltak. Az állam megalapításától kezdve azonban a királyi adomány is belépett a világi magánbirtokot gyarapító tényezők sorába. Ezzel kiépült a feudális birtokszervezet, melynek két eleme volt: az ősi szállásbirtok és az Istvántól nyert adomány, illetve az utána tett királyi adományok. Előbbiek fölött a birtokos korlátlan rendelkezési jogot kapott, utóbbiak egyenes ági örökös híján visszaszálltak a királyra. Ezen a renden az 1351-i törvények változtattak, melyek eltörölték a nemesek birtokaikkal való szabad rendelkezési jogát. A rendelkezés „ősiség" néven vonult be a magyar történettudományba, és 1848-ig korlátozta a törvényes örökség útján nemesre szállt föld eladását.

A Kárpát-medence alkalmasabb volt földművelésre, mint legeltető nagyállattartásra, s ennek megfelelően nőtt folyamatosan az előbbi súlya. A XI-XII. századi Magyarországon önellátó, természeti gazdálkodás folyt, amelynek a vadtalajváltó művelési rendszer felelt meg: mindig az állatokkal lelegeltetett, és megtrágyázott határrészt fogták művelés alá, és kimerülésig használták. A földművelés legfontosabb munkaeszköze az eke és az ökör volt, a nehéz, aszimmetrikus ekét 6 ökör húzta.

Mezőgazdaságunkban az agrárárak 16. századi emelkedése jelentős változást hozott. Ez ugyanis arra késztette a földesurakat, hogy háztartásuk szükségletét ne a dráguló piacon szerezzék be, hanem maguk termeljenek. E célból növelték a saját kezelésű majorságok, (latinul: allódium) területét. A 16. században megnőtt terményárak jelentős bevételhez juttatták, amely bérmunka alkalmazását tette lehetővé. Ezzel azonban csak addig éltek, míg fokozatosan rá nem tudták kényszeríteni a jobbágyokat a nagyobb arányú robotolásra. A földesúr számára szükséges munkaerőt legegyszerűbben a jobbágyok személyes függésének növelésével, költözési szabadságának megszüntetésével lehetett biztosítani. Ezt a rendszert tartja a szakirodalom második vagy örökös jobbágyságnak.


Kézművesség

Ipari fejlődésünk kezdetét a sajátos igények kielégítésére kényszerített szolgaelemek iparos foglalkozásai jelentették. Kovácsok és ácsok végeztek speciális tevékenységet földesuruk számára. A földműveléshez szükséges eszközöket a kovácsok állították elő. A lószerszámok (kengyel, zabla), a földművelés eszközei (ekepapucs és ásópapucs, az aratáskor használt sarló) a kovácsmesterséget igényelték.

A királyi birtokon az ispánsági földvárak és a királyi kúriák voltak a gazdasági központok. Az egyházi nagybirtokok összeírásai a12. században külön fölsorolták az ott lakókon belül a kézműveseket. Az almádi kolostornak pl. 1121-ben voltak szűcsei, kenyérsütői, szakácsai, kővágói, molnárai és mészárosai. A különböző birtokokon élő iparosokról megállapíthatjuk, hogy a fémipart a „vasverők" (kovácsok), üstkészítők, ötvösök, a faipart ácsok, kádárok, bognárok (kerékgyártók) esztergárok (tálkészítők), a bőrművességet tímárok, szűcsök, a fonást-szövést a fonók, takácsok, az agyagipart a fazekasok (gelencsérek), a kőipart kővágók, kőfaragók képviselték. Munkájuk igazi kézműves tevékenység volt. Csak a víz ereje, a hő és a tűz segítette.

 

Céhek alakulása

A 13. században már egész sor iparos- és kereskedővárosa volt Magyarországnak, királyi városok, egyházi székhelyek, külföldről jött telepesek lakóhelyei.

A városok iparosai a 14. század utolsó harmadában nálunk is kezdtek érdekvédelmi-szakmai szervezetekbe, céhekbe tömörülni. Az erdélyi szászok céhei a legrégibbek, amelyekről írásos adataink vannak.

A 15. században már az egész országra kiterjedt a céhrendszer. A falvak és mezővárosok iparosainak többsége azonban továbbra is céhen kívül dolgozott.

  A 16-17. században a kovácsmesterség volt az egyik legelterjedtebb szakma. Minden faluban volt egy kovács, és nem hiányozhatott egyetlen várból sem. Tömegesen készítették a mezőgazdasági eszközöket, a kocsi vasalt alkatrészeit, a lovakra patkót. A lakatosok létszáma lényegesen alatta maradt a kovácsokénak. Legfontosabb lakatosmunka a zárak, kulcsok készítése volt. Egyes helyeken a kengyel, zabla és sarkantyúkészítés, az ún. magyar lakatosok feladatává vált.

Virágzó iparágnak számított még a szabóké és az ötvösöké. A külföldről érkező hatalmas mennyiségű különféle posztót túl értékesnek találták ahhoz, hogy otthon háziiparszerűen szabják-varrják. Az igényesebb keresletet a dolmányok és a nadrágok iránt a szabók elégítették ki.

Az ötvös szakma gyakorlásához szükséges nemesfémek, drágakövek sokba kerültek, ezért művelői gazdag polgárok voltak. A széles körű árutermelés haszna jórészt ötvös tárgyakban öltött formát. Az ötvösipar a háborús viszonyok között is jól rejthető, menekíthető tárgyakká alakította a vagyont. Ez a magyarázata fölvirágzásának.

Szövő- és posztóiparunk a 16-17. században erősen visszaesett, bár a középkorban sem tartozott a vezető iparágak közé. Oka, hogy a 16. században kibontakozó európai agrárkonjunktúrában ugyanannyi élelmiszerért már jóval több posztót lehetett importálni. A török iga lassította a városi fejlődést, s ezzel a céhek fejlődése is elakadt. A török kiűzése után azonban céhrendszerünk újjászerveződött, miközben Nyugaton a gazdag és hatalmas céhek is megszűntek. A pénzgazdálkodás, a kapitalizálódó termelés és kereskedelem viszonyai között elvesztették szerepüket, értelmüket. Magyarországon ugyanez idő tájt rohamosan fejlődtek, sőt a mezővárosokban és falvakban a 19. század elején élték utóvirágzásukat.

 

Bányászat

A Kárpát-medencében megtelepülő magyarság fejlett fémismerettel és fémművességgel rendelkezett. A fejedelmi-királyi hatalom tudatosan törekedett az új haza arany-, ezüst-, réz-, vas- és sólelőhelyeinek megszerzésére és szervezett kiaknázásra. Kezdetben a királyi birtokgazdálkodás, később nyugati telepesek részére adott kiváltságok révén. Tényleges bányászat folyt az Árpád-korban a Garam-vidékén: Selmecbányán, Besztercebányán. A liptói részeken: Király-Boca, a Szepességben: Gölnicbánya. Erdélyből Radna neve ismert e korból.

A 14. század a magyar bányászat eldorádója volt. A Németalföldről királyi hívásra beözönlő bányász közösségek nemcsak a korszerű technikát, technológiát hozták magukkal, hanem a kapitalista vállalkozási formák első csíráit is. Az uralkodóktól számos kiváltságot kaptak, köztük a bányászat szabadságát, mely független a föld tulajdonlásától. Ezek a frissen beérkezett telepesek alapították a híres „aranyvárososkat", tárták föl és termelték ki a hazai elsődleges aranylelőhelyeket, dolgozták kis az ezüst- és a rézföldolgozás technológiáját. Thurzó János krakkói polgár személyében az első kapitalista nagyvállalkozó jelent meg Magyarországon a 14. század végén. A megfelelő tőkével rendelkező Thurzó megszerezte a Garam-vidéki rézbányákat, és 1495-ben szerződést kötött Európa legnagyobb bankárával, Jakob Fuggerrel közös rézvállalat létrehozására. A Thurzó-Fugger rézvállalat szinte egész Európát behálózta, s 1525-ig a legnagyobb bányászati üzem volt.

A 16. századtól a fölemelkedés, a mérhetetlen gazdagság, a magyar eldorádó korszaka véget ért. Hanyatlás következett be, de nemcsak a hadi események miatt, hanem a könnyen hozzáférhető, gazdag telepek kimerülésének, a gépi technika és kohászati technológia Európa-szerte lassú fejlődésének következtében. Mezőgazdaságunk a 18. században újjáépült az előző századok pusztításai nyomán. Az ország nyugati részein a szántóföldi termelés és a háromnyomásos rendszer uralkodott, míg az egykor török uralta tájakon kezdetleges művelési módok erősödtek meg. Legfontosabb termelési tényező az ember volt. A népesség csökkenésével mindenütt arányos volt a szántók, a szőlők, az igaerő és az utak pusztulása. Az ország egykor legtermékenyebb tájain végtelen puszták, egészségtelen párát lehelő mocsarak terpeszkedtek.

Az Alföld jellemző művelési ága emiatt a rideg marhatartás lett. A lakosság sűrűsödésével azonban ellátási gondok keletkeztek, a földesúr egyéni szolgáltatásokra tért át, s így lassan az Alföldön is megszilárdult az állandó földhasználaton alapuló telekrendszer.

A két országrész közötti művelési és birtokszerkezeti különbségek is nivellálódtak a 18. század során: a majorságok továbbbővültek a nyugati országrészében, és létrejöttek az Alföldön is. Ami csak az Alföldet jellemezte, az a tanyásodás. A parasztság a török hódoltság idején megritkult hagyományos keretekben, falvak és mezővárosok formájában testet öltött településhálózatot tartozéktelepülésekkel egészítette ki, különben termelési feladatainak nem tudott volna eleget tenni. Ez az ún. tartozéktelepülés-típus a földműves paraszttanya. Valójában a parasztgazda határba kihelyezett üzemközpontja volt, mellette megmaradt a falusi vagy mezővárosi ház is belterületi lakóhelynek. A településrendszer ritkulásával és a népesség tömörülésével együtt járt a nagy kiterjedésű határterületek kialakulása, ahol előnyös jogviszonyok uralkodtak, megvalósult az egyéni birtoklás és a szabad gazdálkodás, megszűntek a nyomásos gazdálkodás kötelmei. Ezek együttes hatásaként alakult ki az alföldi tanyarendszer.

 

A kapitalizálódó gazdaság

 

Földesúri és paraszti üzemek

Mezőgazdaságunk üzemformái a 18. század végén nagy változáson mentek keresztül. Az európai háborúk olyan méretű keresletet támasztottak, hogy a házi gazdálkodás addigi méreteit a földesurak növelni kívánták. Megindult az allódiális birtokok területi koncentrációja, amely elvezetett a nagybirtoküzem kialakulásához. Az itt folyó termelést már a piac igényei ösztönözték, mely a nemességnek jelentős bevételt hozott. Ezzel párhuzamosan tömeges paraszti árutermelés bontakozott ki, melyet a francia háborúk konjunktúrája előtt csak a mezővárosok folytattak.

A reformkorban legmodernebb földesúri gazdaságok már a vetésforgóval próbálkoztak, sőt legnagyobb uradalmakban megjelentek a kapálóekék, vasboronák és a lóval hajtott cséplőgép. A falvak kétharmada már három nyomásban használta határát. Új növényfajták jelentek meg, pl. a takarmánynövények (lóhere, lucerna) az uradalmak tábláin, a kapások közül pedig a kukorica, főként a jobbágyok szántóin.

 

Iparfejlődésünk sajátosságai

A 18. században világi és egyházi nagybirtokosok különféle eszközökkel segítették az ipar fejlődését. A feudális kiváltságokkal rendelkező városok céheinek monopolisztikus törekvései gyorsították a képzett iparűzők földbirtokokra költözését. Erre a rétegre és a mellékfoglalkozásban kézművesipari tevékenységet folytató parasztokra épültek a tőkés manufaktúrák.

A háziipari tevékenység, de a céhrendszer sem volt többé képes az ipari termékek iránti megnövekedett igények kielégítésére.

A parasztság országszerte mindenütt foglalkozott háziipari szövéssel, fonással. A vászonszövés és kisebb mértékben a gyapjúfeldolgozás a mezőgazdaságból származó jövedelem kiegészítője volt. Falusi és mezővárosi céhes iparosok tekintélyes része a mezőgazdaságot kiegészítő tevékenységként űzött ipari foglalkozást. Sorra alakultak azonban olyan textilipari üzemek, melyek mezőgazdasági tevékenységet már nem folytató iparosokat is alkalmaztak nagyobb képzettséget igénylő szakmunkák elvégzésére. Akadtak már polgári vállalkozások is, de a zord politikai légkör megakadályozta a magyar kereskedelmi tőke nagyobb mérvű összpontosítását, ezért inkább gazdag magyar főurak és külföldiek jártak az ipartelepítés élén. Az 1776-ban alapított gácsi posztómanufaktúrában, az 1784-ben indult óbudai kékfestő műhelyben is dolgoztak ilyen szakmunkások. Előbbit Forgách János gróf alapította, s 1920-ig állt fönn, utóbbi az ismert Goldberger - gyárrá fejlődött, melyet már 1845-ben gépesítettek. 1776-ban alapították Pesten a Valero Selyemmanufaktúrát, mely minőség tekintetében állta a versenyt a bécsi konkurenciával. Amikor Valero 1801-ben magyar nemességért folyamodott, támogatói igazolták, hogy szövetei egyenértékűek a bolognai áruval.

Az ország bányászatában jelentős fordulatot hozott Erdély és a bánsági bányavidék Habsburg-kézre kerülése, mindkettő tovább növelte a kincstári bányászat túlsúlyát. Megtörtént a bányászati szervezet reorganizációja az egész Kárpát-medencére kiterjedően, hosszú távú üzemeltetést biztosító beruházások eszközöltek, s gondoskodtak a megfelelő szakemberképzésről. '735-ben indult meg, s azóta is folyamatosan működik a bányászati és kohászati felsőoktatás Selmec és Miskolc székhellyel, mint a világ legidősebb műszaki tanintézete. Born Ignác kezdeményezésére Selmecbányán alakult meg 1786-ban a világ első műszaki egyesülete, a Sozietat der Bergbaukunde, melynek 15 európai és amerikai országból 154 tagja volt, köztük Lavoisier, Goethe és James Watt. Ennek köszönhetően Selmecbányán és Besztercebányán újra föllendült az aranybányászat, Körmöcbánya, amelyhez a magyar arany fogalma kötődik, végérvényesen elvesztette bányászati jelentőségét. Annál jelentősebb aranytermelés folyt az erdélyi Zalatnán, Aranyosbányán és Verespatakon. Kiemelkedik még a korszak rézbányászata, melynek központja a 18. század derekától a Szepességbe tolódott át, illetve a 19. század elején megindult a bánáti réztermelés is. Az 1830-as években Európában a 3. helyen álltunk e területen Anglia és Oroszország mögött.

A 19. század első kétharmadában a nemes- és színesfémtermelés elvesztette jelentőségét, míg a vastermelés és a kőszénbányászat nagy föllendülésének alapjait ekkor rakták le.

 

A tőkés kor gazdasága

 

A polgári átalakulás követelményei

 A gazdaság tőkés fejlődésének követelményeit az osztrák önkényuralom teljesítette az 1850-es években. Vállalta a polgári forradalom hagyatékából a kapitalista átalakulás feladatait. A birodalom gazdasági egysége céljából 1850. október 1-jén megszüntette a közbülső vámvonalat, amelyet még 1754-ben Mária Terézia vezetett be Magyarország indirekt megadóztatása végett. Végrehajtották a birtokrendezést. Ez azt jelentette, hogy a volt jobbágyokat és a volt földesurakat a nekik járó földterület polgári tulajdonához juttatták.

A polgári értelemben vett „iparszabadság", az előjogoktól mentes szabad iparűzés kibontakozásának súlyos gátját jelentette a céhrendszer továbbélése. Ezt a forradalom sem számolta föl, s az osztrák uralom is fönntartotta a céhkereteket, csak újak alapítását nem engedélyezte, illetve a meglévők nem akadályozhatták meg a mesterek belépését rendi, vallási vagy nemzetiségi okokból. 

A nemesi adómentesség 1848-ban kimondott fölszámlása szintén egyik alapvető föltétele volt a tőkés viszonyok uralomra jutásának. Polgári értelemben vett közteherviselést vezetett be a Habsburg-hatalom. Az egyenes adókkal (földadó, kereseti adó, jövedelemadó, házadó) a jövedelemforrást és magát a jövedelmet, a közvetett adókkal a só, cukor, hús, szesz fogyasztását adóztatták.

A hazai gazdasági viszonyokat a feudalizmus idején olyannyira jellemző pénztőkehiány enyhülése még hosszú ideig váratott magára. Pedig az értékes gazdasági forrásokkal rendelkező Magyarországnak a kapitalista fejlődés gyors kibontakozásához jelentős pénztőkére volt szükséges, ám a magyar hitelszervezet csak korlátozottan fejlődött. 1850-ben még csak egyetlen bank volt: a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank. 1857-ben kezdte meg működését a Rotschild érdekkörbe tartozó Creditanstalt pesti fiókja. A hitelszervezet vontatott fejlődésének bizonyítéka, hogy a hazai hitelintézetek száma az 1848-i 36-ról 1860-ra 38-ra emelkedett.

 

A mezőgazdaság tőkés átalakulása

A határhasználat hagyományos, a földművelés ás állattenyésztés összhangját fönntartó nyomásos rendszere a paraszti gazdálkodásban még sokáig megtartotta súlyát. A birtokrendezés során lehetővé vált, hogy a volt úrbéresek is kiszakadjanak a határhasználati közösségből, azaz minden járandóságukat a határ egyazon részén tagosítva kaphassák meg. Az adott lehetőséggel akkor kevés paraszt élt, nagy volt még a hagyományok ereje. A parasztbirtokosok közül a tagosítók illeszkedtek leghamarabb a tőkés mezőgazdasági termelésbe. Munkaeszközeik között megjelent a vastestű eke, az aratásnál pedig kasza váltotta az addig használt sarlót, mert így több szalmát takarítottak be, amely viszont az istállótrágyázáshoz volt szükséges.

Mezőgazdaságunk a kiegyezés időszakára már alapot vett a rendszeres növekedés számára. A kiegyezés vám- és kereskedelmi szövetséget teremtett Ausztria és Magyarország között, amely perdöntő a magyar gazdaság növekedése szempontjából. A közös vámterület alapját egy agrárjellegű, élelmiszer- és nyersanyagtermelő ország egy iparosodottabb ország közötti munkamegosztás képezte. Elsősorban a közös vámterületnek köszönhető, hogy a magyar mezőgazdaság az 1873-as válság utáni depresszióban is megőrizte dinamizmusát.

A búza mellett a kapásnövények és a cukorrépa-termelés kapott nagyobb jelentőséget a földművelésen belül. A századfordulóra Európa legnagyobb kukoricatermelő országa lettünk.

 

Az ipar fejlődése

Magyarország fejlettsége a 19. század végén érte el azt a szintet, amikor termelőerői biztosították a nemzeti jövedelem rendszeres növekedését. Az elmaradott Magyarország kapitalista fejlődése nem alapulhatott egyedül a belső gazdasági erőforrásokon. A 19. század közepén a tőkés fejlődés iránya épp a legköltségesebb, nagy tőkeigényű, de lassan megtérülő beruházásokat (közlekedés, bányászat, nehézipar) követelte meg. A rendszeres gazdasági növekedés megindulásához és fenntartásához Magyarország nagyarányú tőkeimportra szorult. A Monarchiába beáramló külföldi tőke a magyarországi üzleti lehetőségek kihasználására bécsi nagybankok közreműködésével Pesten 5 új bankot hozott létre. A föllendülés és az alapítási láz a kiegyezés után néhány év alatt a kapitalista hitelrendszer és pénzpiac nagyarányú kiterjedését hozta létre. Az ország gazdasági szerkezetéből és külkereskedelméből következett, hogy a nagy beruházások elsősorban a mezőgazdaság és a közlekedés modernizálására irányultak. Ehhez a mezőgazdaság termelésének gyors bővülésére és fejlesztésére volt szükség, mert ez tette lehetővé a munkaerő átáramlását az iparba és forgalomba, valamint a növekvő ipari-forgalmi népesség ellátását és az ipari termelés belső piacának szélesedését. A mezőgazdaság exportjának és tőkefelhalmozásának növekedéséből kellett jó ideig a külföldi tőkeimportot fedezni. Az 1860-as évek végétől bebizonyosodott, hogy a reformkori élőállat- és borkereskedelem gyenge exportjövedelmet eredményezett a terménykivitel többszörös exportjövedelméhez képest.

A külföldi tőkét kezdetben a nagy profitot nyújtó vasútépítéssel és hitelüggyel szemben az ipari befektetések alig vonzották. Az ipari beruházást tehát túlnyomóan a belső tőkefelhalmozás finanszírozta. Ennek alacsony színvonala következtében bizonyos elodázhatatlan beruházások szolgálatára az állam jelentős nehézipari létesítményeket hozott létre. A magyarországi iparfejlődésben ezért számottevő súlya volt az állami üzemeknek.

A kiegyezés utáni nagyipari fejlődésben jelentős szerepet játszott a malomipar. Létrehozói azok a terménykereskedők voltak, akik a gabonakonjunktúra idején fölhalmozott tőkéjüket elsősorban a malomiparba fektették be. Sok volt közöttük a hazánkban letelepedett idegen, vállalkozásaik a kiegyezés utáni gründolási láz tipikus jelenségei. Ipari burzsoáként később kezükben tartották a malomiparon kívül az élelmiszeripar, a szeszipar és a könnyűipar nagy részét, de érdekeltségük volt a nehéziparban is. A teljesség igénye nélkül utalunk itt Goldberger Óbudai Hajógyárára, Weiss Manfréd csepeli és angyalföldi gyáróriására, a Beckek, Lánczy Leó, Kornfed Zisgmond bankjaira, Chorin Ferencre, a Gyáriparosok Országos Szövetségének elnökére és bányáira, vagy Jellinek Henrikre, Budapest villamosvasúti hálózatának kiépítőjére.

 Budapest gőzmalmai a világ legjobb minőségű lisztjét őrölték. Döntő szerepe volt ebben egy technikai újításnak, a hengerszéknek, amelyet a Ganz-gyár igazgatója, Mechwart András tökéletesített. A malomipar fogyasztásával előmozdította a szénbányászatot, műszaki fejlesztésével pedig a gépgyártást.

 Európai színvonalon állt ezenkívül szeszgyártásunk és a cukoripar.

A kiegyezés utáni nagyarányú közlekedési és ipari fejlődés elsőrendű szükséglete a szén volt, ezért a szénbányászat hatalmas fejlődésnek indult. A Budapest-Salgótarján közötti vasút kiépítésével meggyorsult a nógrádi barnaszénmedence kiaknázása. Ezután ez a terület látta el szénnel a budapesti nagyipart.

Rendkívül elmaradt viszont a könnyűipar fejlődése. Textiliparunk csenevész állapotban volt, csak egyes ágai fejlődtek ki. A tőkés verseny hatásait az egységes birodalmi piacon belül sem a kistermelők, sem a manufaktúrák nem tudták kivédeni. A manufaktúraiparról a gépesített gyáriparra áttért osztrák textilipar konkurenciájával a magyar termelők nem bírták a lépést tartani. A közös piacon belüli magasabb szintű integrációra a magyar ipar számos területe és egysége volt érett a századfordulón. A nagyipari vállalatok közötti együttműködés Magyarország nagyipari fejlődésének legjelentősebb meghatározója volt az első világháború előtt.

(Szerző: Dr. Marjanucz László)

Ugrás vissza Ugrás vissza...