Portál Navigáció


Portál al-navigáció


MORZSÁK

TARTALOM:Magyarország gazdaságtörténete II. - Gazdaságtörténetünk alapvonalai 1920-1990

Létrehozva: 2009. április 1.
Módosítás: 2009. április 1.
Forrás: Magyarország.hu

Ugrás a cikkre...

ikonÉrtékelje a cikket!

?

-->

Cikk:

A trianoni határokkal megváltozott egész nemzetgazdaságunk feltételrendszere. Magyarország elveszítette természeti erőforrásainak és termelő-infrastruktúrájának túlnyomó részét. Így p. a mezőgazdasági földalap 2/3-át, a gyáripari telephelyek 55%-át, a pénz- és hitelintézetek 67%-át. A Kárpátok elcsatolásával az érc- és sóbányászat (a rudabányai kivételével) teljes egészében, a szénbányászat 30%-a az utódállamok hatáskörébe került. A történelmi Magyarország nemzetközi rendszerekhez kapcsolódó infrastruktúra-hálózata belső gazdasági körzetek ellátórendszeréből épült föl s alkotott egységet. Trianon után a makrorendszerek kb 2/3-a (vasúti, közúti hálózat), a legenergikusabb földrajzi pontokon kiépült forgalomgyűjtő és -elosztó helyekkel együtt az utóállamokhoz került. Az egységes nemzeti piac és a tradicionális kereskedelmi kapcsolatok összeomlása, az országterület, s ezen belül a gazdasági potenciál radikális csökkenése a magyar nemzetgazdaságot gyökeres átalakítására kényszerítette. Magyarország a világpiacba erőteljesebben betagolódó, alapvetően nyersanyagimportra és általános exporttermelésre épülő nemzetgazdaság létrehozására törekedett.

A mezőgazdasági termelés mélypontra zuhant. A termelési átlag az 1920-as évek elején a háború előttihez képest 10-40%-kal esett vissza. A Monarchia nagy belső piaca földművelésünk számára kényelmes helyzetet biztosított, mert minden terményfölöslegünk biztos piacra talált a bevitelre szoruló Ausztriában. 1920 után a gazdáknak meg kellett küzdeniük a piaccal, s nyakukba szakadtak a csonka ország megsokszorozódott adóterhei. Az Európát jellemző agrárvédővámos politika lehetetlenné tette a jelentősebb kivitelt a hagyományos agrárimportáló országokba (Ausztria, Csehszlovákia). A magyar agrártermelési komplexum átlagosan 30, ritkábban 45-50%-al többet termelt, mint belső szükséglete. Így az export növelése döntő fontosságú volt.

Ebben a helyzetben még szembetűnőbb lett a nagybirtok fejlődést gátló szerepe. A Nagyatádi-féle földreform közgazdasági műveletként nem hozott jelentős változást, hisz a nagybirtok arányszáma mindössze 6%-kal csökkent. Ezzel szemben 940 000 holdat osztott szét 640 000 igénylő között, szaporítva ezzel a tőke nélküli törpebirtokosok számát, akinek sorsa semmiben sem különbözött a sanyarú proletársorstól. Viszont a forradalmi fölfordulás után ez volt az egyetlen megvalósult földreform.

Ipari termelésünk fejlődése fölgyorsult a háború után, termelési értéke 1929-ben 12%-kal volt magasabb az 1913. évinél. Belső szerkezete azonban érdekesen alakult. Válságba jutott az élelmiszeripar, mivel annak kapacitása a Monarchiára volt mértezve, a belső felvevőképességet viszont jóval meghaladta. Vezető ágazata, a malomipar sínylette meg legjobban a trianoni döntést. A nagy gabonatermő területek (Bácska, Bánát) és a monarchiabeli piacok elvesztése miatt a malmok őrlési kihasználtsága 20%-ra süllyedt, azaz kapacitásuk 80%-a vált fölöslegessé.

A szén- és acéltermelés ugyan 20%-kal emelkedett, a nehézipar legtöbb ágában azonban csak a '20-as évek második felétől sikerült megközelíteni a háború előtti szintet. Nagyobb arányú beruházások, vasútépítések hiányában a nehézipar hagyományos ágai nem találtak kellő piacot. A villamosenergia-termelésen kívül egyetlen jelentősebb beruházást, új iparágak meghonosítását sem hajtottak végre ezekben az években. A gyáripar össztermelésének emelkedése egyedül a szorosabb értelemben vett könnyűipar gyors fejlődésének következménye volt. Magyarországon a dualizmus idején a könnyűipari ágak fejletlenek voltak. A Monachia fölbomlása után már a tilalmi rendszer védőpajzsa alatt megfigyelhető a korábban jórészt hiányzó textil-, papír- és bőripar gyors fejlődése. Ez a folyamat a húszas évek második felében folytatódott. Ezen iparágak fejlődését megkönnyítette az is, hogy itt új gyárak létesítéséhez kisebb beruházásokra volt szükség. Sok esetben igen olcsó, használt gépeket vásároltak külföldről, s a legszélesebb körben alkalmazták az olcsóbb női munkaerőt. A textilipar termelése, amely már 1925-ben a háború előttinek a kétszeresére rúgott, 1929-re már megháromszorozódott. Hasonló volt a helyzet a többi könnyűipari ágazatban is.

Magyarország a békekötés után belezuhant a bankjegyinfláció veszedelmes forgatagába. A pénzügyi újjáépítés műve a Bethlen-kormány alkotása. Az 1924-ben fölvett 450 millió dolláros népszövetségi kölcsön segítségével helyreállították az államháztartás egyensúlyát, majd 1924 júliusában megkezdte működését az új Nemzeti Bank. 1925 novemberében pedig új pénz bocsátottak ki: a pengőt, melynek értékét 12 500 papírkoronában állapították meg.

A pénzügyi újjáépítés óta 1930-ig az ország gazdasági élete minden vonalon emelkedést mutatott. Mezőgazdaságunk és iparunk egyformán növekedett. Az 1929-i túltermelési válság hatására ipari termelésünk 1932-re 24%-kal esett vissza 1929-hez képest. A válság a nehézipar területén éreztette legerősebben hatását. A vasérctermelés 80%-kal, a nyersvastermelés 90%-kal csökkent, a gépipar termelése 55%-kal volt alacsonyabb, mint 1929-ben.

A lakosság fogyasztásnak rohamos csökkenése rontotta a fogyasztási cikkeket előállító iparok helyzetét. Az élelmezési és a ruházati ipar katasztrofális visszaesését a fogyasztást serkentő határozott állami intézkedések s az 1931-től bevezetett tilalmak akadályozták meg.

A mezőgazdaság helyzete viszont katasztrofálissá vált. Az exportlehetőségek megszűntek, több millió mázsa eladhatatlan búza halmozódott föl. A mezőgazdasági termékek árzuhanása rendkívüli volt, emiatt a termelők képtelenek voltak korábban fölvett kölcsöneiket törleszteni. Az állam széleskörű és erőteljes beavatkozással igyekezett az államháztartási és vállalati csődökön úrrá lenni. Egyoldalúan beszüntették a külfölddel fennálló tartozások visszafizetését, s így számos tőkés vállalatot mentettek meg a csődtől. Később pedig új szerződéseket elérve, az eredeti tőke- és kamattartozás egy részét teljesítették csak. A gabonaexporthoz pedig ártámogatást nyújtott a kincstár.

1934-től az általános konjunktúrának is köszönhetően javult a gazdasági helyzet. Először a magyar gyáripar lábalt i a válságból. A könnyűipar jelentősen, a nehézipar alig haladta meg a válság előtti színvonalat. Az élelmiszeripar a tömegek alacsony vásárlóképessége miatt nem növelte termelését. Összességében az iparosodás üteme elmaradt a vezető tőkés országok fejlődése mögött. 1938-ban az ipar 37,8%-kal részesedett a nemzeti jövedelemből, amely elegendő volt az egyoldalú agrárjelleg levetkőzéséhez, és közepesen fejlett agráripari országgá lettünk.

Javultak a mezőgazdaság értékesítési lehetőségei is, főként az Olaszországgal, Ausztriával és Németországgal kötött árucsere-egyezményeknek köszönhetően. A magyar mezőgazdaság modernizálódása azonban a nagybirtokrendszer túlsúlya, a pénztőke hiánya és a hatalmas munkaerő-felesleg miatt vontatottan haladt előre. Gép- és munkaeszköz - ellátottsága elmaradt a szükségletektől, ezért nemzetközi versenyképessége gyengült. A termelés volumene évi átlagban 0,5%-kal emelkedett, amely stagnálásnak felel meg.

A második világháborút követő legfontosabb feladat az agrárreform megvalósítása volt. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány rendeletet alkotott a földreformról, s ezt követően 3,3 millió kh földet osztottak szét 650 000 ezer igénylő között. Ezzel lezárult az „ezeréves pör", az új gazdák átalagosan ötholdas saját birtokhoz jutottak.

Ezzel párhuzamosan indult meg a romba dőlt és kifosztott ország újjáépítése. A háborús károk következtében a mezőgazdasági termények 1945-ben a felét sem érték el a háború előttinek, s az ipar is elveszítette termelőképességének a felét. Az 50%-kal csökkent nemzeti jövedelem mellett elviselhetetlen terhet jelentett a jóvátétel fizetése, amely hiperinflációhoz vezetett. Ez viszont alkalmat adott arra, hogy „stabilizáció" címén fölszámolják a magyar gazdaság piaci jellegét. 1945. augusztus 27-én magyar-szovjet kereskedelmi és gazdasági együttműködési szerződés született, amely széles körű szovjet részvételt biztosított a már létező vagy később fölállítandó vasipari, bányászati gépipari és banki vállalatokban, illetve a közlekedésben. Ezt követte a vállalatok államosítása, amelyek élére politikailag megbízható, de jórészt minden szakmai hozzáértést nélkülöző pártkádereket állítottak. Megindult a magyar gazdaság szovjet modellnek megfelelő átszervezése a kommunista párt irányításával. Megfordult a normális rend: nem a piaci szükséglet határozta meg, hogy milyen árut termeljenek, hanem fölülről, a gazdaságot irányító bürokratikus szervekből (Országos Tervhivatal, minisztériumok) határozták meg a szükségleteket. A gyárak előre meghatározott, számszerű mutatókat teljesítettek, így nem számított a minőség, a költség vagy az eladhatóság. A sztálini gazdaságpolitika szerint a lakossági fogyasztás és a mezőgazdasági szektor rovására kellett megvalósítani a nehézipar mesterséges fejlesztését. Így akarták elérni a modernizálást, másrészt ez volt a katonai potenciál emelésének az előfeltétele. Az erőltetett iparosítás miatt 1951-ben a beruházásra szánt összeg 44%-át a nehézipar kapta, míg a könnyűipar - tehát a fogyasztási cikkeket előállító szektor - mindössze 4%-át, a mezőgazdaság pedig a 13%-át. Az erőszakos iparosítás következményeként 1953-ban a lakosság reáljövedelme 20%-kal volt alacsonyabb az 1949. évinél, bár ez utóbbi is alacsonyabb volt a háború előtti szintnél. Bizonyos mutatók szerint a nehéziparban, a bányászatban, a nemzeti jövedelemben, hatalmas fejlődés következett be. Ám ez a fejlődés rossz irányba mutatott, hiszen a gazdaságot nem a magyar adottságoknak és a modern kor követelményeinek megfelelően fejlesztették.

1948-ban a kommunista párt kampányt indított - szovjet útmutatások szerint - a kisbirtokok fölszámolására, a kollektivizálás megvalósítására. Célja: a mezőgazdaság „szocialista átalakítása", és a parasztsággal mint „reakciós" osztállyal való leszámolás volt. 1953-ra a megművelt földterület 26%-a kolhozokhoz tartozott. A parasztság ellen foganatosított intézkedések hatására nagy tömegek hagyták el a mezőgazdaságot, miközben a földek 10%-a parlagon maradt. Ez súlyos élelmiszer-ellátási nehézségekhez vezetett. Az 1956 utáni kormány mindent megtett, hogy elfogadtassa magát a magyar társadalommal. Enyhített a parasztság beszolgáltatási terhein, és nem folytatta az erőszakos téeszesítést. Ezek váltak ugyanis a parasztság rendszert elutasító magatartásának fő motívumává.

18%-kal emelték a munkások és tisztviselők bérét, s bevezették az állami ipar szférájában a vállalati nyereségrészesedést (a havi bér harmadára rúgó juttatás). Az ily módon gerjesztett és a teljesítménnyel nem arányos bérkiáramlást később szigorítani kellett, de az árak viszonylagos stabilitása mellett a kedvezményezettek valós reálbér-növekedésként élték meg. Új agrárpolitikát vezettek be, az „ugyanazt másképp" koncepciót. A cél most is a mezőgazdaság szocialista átszervezése, csak „türelmesebb eszközökkel". Nem a szegényeket célozták meg, hanem a jó gazdákat, előnyöket kínálva nekik a TSs-ek vezetésében. Az átszervezés végére gyökeresen megfordult a birtokstruktúra. Míg 1958-ban a mezőgazdaságból élők ¾-e magángazdálkodó volt, 1962-re ugyanilyen arányukat már a TSZ-ek foglalkoztatták. Az állami gazdaságokkal együtt a vezetés az agrárnépesség 90%-át regisztrálhatta a „szocialista szektorban". Magyar sajátossággá vált idővel, hogy a párt a beidegződött gazdatudatot redukált formában a magánművelésre meghagyott háztáji földek rendszerével engedte továbbélni.

A KGST-hez tartozás elfogadtatta velünk a termékcsaládok gyártásának országonkénti profilírozására alapított együttműködést. Ez az ötvenes évek gazdaságpolitikájához képest - amikor az egyes országok folytattak önerőre támaszkodó fejlesztési stratégiát - egyfajta kollektív autarkiára törekvést jelentett, melynek legfőbb bázisául a Szovjetunió természeti kincsei, nyersanyagai és energiahordozói szolgáltak. Ez újabb, nehézipar-centrikus beruházási hullámot gerjesztett. Magyarország sokat veszített a „szakosodással" is. Több, nagy hagyományú ágazat (mezőgazdasági gépek, híradástechnikai eszközök gyártása stb.) s a hozzájuk kapcsolt szakmai, technológiai kultúra ment veszendőbe. Helyettük tradíció és alapanyag nélküli termelési vertikumot kellett megalapozni, mint pl. a nehézvegyipart.

 Az 1961-ben megindult második ötéves terv így továbbéltette azt a torz gazdasági struktúrát, mely a Rákosi-korszakban épült ki, de az embereknek szolid (szabályozott) gyarapodást hozott, amelyben emelkedtek jövedelmei, míg az árszínvonal nem. A köztudatban azért vált megbecsült értékké ez a két évtizedes jóléti növekedés, mert a társadalom számára a XX. század egyetlen hosszabb és viszonylag kiegyensúlyozott regenerálódási időszakot jelentette.

Azonban az újabb beruházások, a mezőgazdaság átszervezésének költségei, valamint az 1956 után beáramló hitelek esedékessé váló törlesztése mind jobban megterhelte a fizetési mérleget. A bérkiáramlás visszafogása mellett változtatni kellett a gazdaságirányítás rendszerén is. Az 1968-ban bevezetett új gazdasági mechanizmus megszüntette a kötelező erejű központi tervelőírásokat, s az új, közvetett szabályozás keretében a vállalatok tevékenységét termékeik értékesítéséből származó nyereség minősítette. A vállalatok ezzel együttjáró jövedelmezőség szerinti szóródása kihatott a munkaerő-piaci mozgásokra, valamint a bérszínvonal-ágazatok, illetve üzemek közötti differenciálódására, és feszültségeket gerjesztett. Ezért a párt konzervatívjai támadást indítottak ellene, mondván, hogy a reform hátrányosan érintette a szocializmus elsőrendű bázisát, a nagyipari munkásságot. Nyomásukra hamarosan kiemeltek 50 nagyvállalatot, melyek ez által „szocialistábbak" lettek a gazdaságon belül, de általában is kiterjesztették a központi irányítás hatókörét. Módosították a nyereségelvonás rendszerét: minél nyereségesebben működött egy vállalat, annál több pénzt vontak el tőle, amiből aztán a mások veszteségeit dotálták. 

A reform visszafogásával szinte egy időben tört ki az olajválság (1973). Az olajárrobbanás, és a hozzáadódott nyugati technológiai váltás néhány év alatt sokkolóan csökkentette a hazai termékek világpiaci értékét, miközben a nyugati importtermékek ára nehezen megfizethető mértékben nőtt. A cserearány-romlás átlagosan 20%-os volt, s ez nemcsak hogy időszerűtlenné tette az „utolérni és túlszárnyalni" hruscsovi dogmát, hanem reális lehetősségként vetette föl elmaradottságunk mértékének növekedését. A meglévő rendszer működésben tartása egyre súlyosabb finanszírozási gondot okozott. A hatalom béklyóvá váló mentőkötélbe kapaszkodott: a nyugati kölcsönökbe. Ezt azonban nem a termelési szerkezet korszerűsítésére, a technológiai innovációra fordították, hanem a struktúrájában és termékeinek színvonalában egyaránt elavult, s ezért ráfizetéses gazdaság működésben tartására. A politika a gazdaság, az állami finanszírozási feladatok foglyává vált. Már szóba sem jöhetett, hogy az egymásba érő külföldi hitelek az új növekedési pálya megalapozói legyenek, hiszen azok egyre inkább a stagnáló rendszer működéséhez kellettek, illetve a korábbi kölcsönök visszafizetéséhez. Az adósságcsapda is hozzájárult, hogy a rendszer napjai meg voltak számolva.

(Szerző: Dr. MarjanuczLászló

Ugrás vissza Ugrás vissza...