Portál Navigáció


Portál al-navigáció


MORZSÁK

TARTALOM:Magyarország ipartörténetének összefoglalása az I. világháborúig

Létrehozva: 2009. április 1.
Módosítás: 2009. április 1.
Forrás: Magyarország.hu

Ugrás a cikkre...

ikonÉrtékelje a cikket!

?

-->

Cikk:

Céhek alakulása

A magyar ipar, s ennek a gyáripar kialakulása előtti időkben volt őse a kézműipar.

A 13. században már egész sor iparos- és kereskedővárosa volt Magyarországnak, királyi városok, egyházi székhelyek, külföldről jött telepesek lakóhelyei.

A városok iparosai a 14. század utolsó harmadában kezdtek nálunk is érdekvédelmi-szakmai szervezetekbe, céhekbe tömörülni. A céh voltaképpen egyazon városban élő és azonos ipart űző szabad kézművesek érdekvédelmi és vallásos egyesülete. A királyi vagy földesúri engedély alapján céhbe tömörült szakma tagjai maguk adhatták ki a működésüket szabályozó céhlevelet, a céh mint testület jelentő autonómiával, az önigazgatás viszonylag széles lehetőségeivel rendelkezett. Az erdélyi szászok céhei a legrégibbek, amelyekről írásos adataink vannak. A 14. század utolsó harmadából ismeretesek az első céhlevelek. Számuk csak töredéke a valaha létezetteknek, mert a török elleni háborúk alatt sok elpusztult.

A 15. században már az egész országra kiterjedt a céhrendszer. A falvak és mezővárosok iparosainak többsége azonban továbbra is céhen kívül dolgozott.

  A 16-17. században a kovácsmesterség volt az egyik legelterjedtebb szakma. Minden faluban volt egy kovács, de nem hiányozhatott egyetlen várból sem. Tömegesen készítették a mezőgazdasági eszközöket, a kocsi vasalt alkatrészeit, a lovakra patkót. A lakatosok létszáma lényegesen alatta maradt a kovácsokénak. Legfontosabb lakatosmunka a zárak, kulcsok készítése volt. Egyes helyeken a kengyel-, zabla- és sarkantyúkészítés az ún. magyar lakatosok feladatává vált.

Virágzó iparágnak számított még a szabóké és az ötvösöké. A külföldről érkező hatalmas mennyiségű különféle posztót túl értékesnek találták ahhoz, hogy otthon háziiparszerűen szabják-varrják. Az igényesebb keresletet a dolmányok és nadrágok iránt a szabók elégítették ki.

Az ötvös szakma gyakorlásához szükséges nemesfémek, drágakövek sokba kerültek, ezért művelői gazdag polgárok voltak. A széles körű árutermelés haszna jórészt ötvöstárgyakban öltött formát. Az ötvösipar a háborús viszonyok között is jól rejthető, menekíthető tárgyakká alakította a vagyont. Ez a magyarázata fölvirágzásának.

Szövő- és posztóiparunk a 16-17. században erősen visszaesett, bár a középkorban sem tartozott a vezető iparágak közé. Oka, hogy a 16. században kibontakozó európai agrárkonjunktúrában ugyanannyi élelmiszerért már jóval több posztót lehetett importálni. A külső piac megélénkülése magával hozta a magyar agrárexport (szarvasmarha, bor,) növekedését, melyet főként textíliák és fémeszközök behozatalával ellentételeztük. Nyugaton az új európai munkamegosztásnak köszönhetően épp a fonó- és a szövőipar lett a fejlődés húzóágazata, miközben Magyarországon az ígéretes középkori kezdemények is tönkrementek. A 15. században még virágzó bártfai barhentszövés lehanyatlott, mert a sziléziai és morvaországi posztó behozatalával nem tudták fölvenni a versenyt. Az erdélyi szász városok olcsó és gyenge minőségű posztójának vevői elsősorban a román fejedelemségekből kerültek ki. A magyar posztókészítés éppen csak vegetált. Egykori jelentőségére emlékeztet a debreceni „Csapó" utcanév, mely az ott működő gubacsapó céhre utal.

A magyarországi céhfejlődés különbözött a nyugat-európaitól. Ott a török hódoltság évszázadaiban már több iparágban megjelent a tőke, s előrehaladt a céhek bomlása. Magyarországon erre nem került sor. A külországi iparcikkek behozatala jó néhány iparágat elsorvasztott, de a pl. Budán, Kassán az iparosok száma nem csökkent. A török iga lassította a városfejlődést, s ezzel a céhek fejlődése is elakadt. A török kiűzése után azonban céhrendszerünk újjászerveződött, miközben Nyugaton a gazdag és hatalmas céhek is megszűntek. A kor iparosai - különösen az újjátelepült és az addig alig iparososodott Alföldön - többnyire mindennapi szükségleteket elégítettek ki: földolgozták az állattenyésztés nyersanyagát (csizmadia, varga, tímár, szűcs stb.), elkészítették a parasztság ruházatát (szűrszabó, takács), helyi nyersanyagot dolgoztak föl (fazekas), az építkezéshez (ács, asztalos, lakatos) a földművességhez, gabonatermeléshez kapcsolódtak (kovács, kerékgyártó). A viszonylag ritkább mesterségekkel csak elvétve találkozunk a településeken, (üveges, kádár, kötélverő, sarkantyúkészítő stb.) a mesterek nagyobb része egyedül dolgozott, sokan nem is egész évben. Az ipari munkát általában mezőgazdasági tevékenységgel egészítette ki. Érdekeiket továbbra is a céhszervezet védte. A 18. század fő ágazata, a nagyállattartás főleg a bőrt feldolgozó iparágak fejlődését ösztönözte, hiszen a lakosság igényei mellett egy-egy szakma elterjedtségét meghatározta az is, hogy milyen nyersanyag állt rendelkezésre. Helyi mesterek végezték a kisebb méretű ács- és kőművesmunkákat, de idegent fogadtak a nagyobb szaktudást igénylő és költségesebb építkezésekhez (pl. templomépítés, tetőfedés).

A 19. század jellemző folyamata, hogy egyre több szakma tűnt föl, gyorsan nőtt az iparosok száma. A céhen belüli munkamegosztás gyorsan fejlődött, az egyesült céhekből sorcéhek váltak ki, mert a mesterek létszáma miatt a közös céh gyűléseit egyre nehezebb volt megtartani. Önállósodtak a takácsok, kettéváltak a szabók és a szűcsök, kovácsok és lakatosok, kerékgyártók és bognárok. A növekvő igények mellett a földek elaprózódása ösztönözte a családtagokat a különböző iparos szakmák megtanulására, hisz a mezőgazdasággal foglalkozók mindig is nyitottak voltak az iparosság vagy az időszakos iparosság felé. A céhes ipart a 19. század közepétől egyre több változás érte. Az 1851-1860 között hatályban lévő Ideiglenes Iparrendtartás a kontárkodást úgy akarta fölszámolni, hogy három csoportba osztotta az iparokat: engedélyhez kötött, korlátozott és szabad iparok. A mesterek fölháborodtak a szabad iparok engedélyezésén, de az egy privilégiumlevéllel rendelkező céhek összevonását nem tudták megakadályozni. Az 1959. december 20-án kiadott iparrendtartás 14 kivételével az összes ipart szabadnak minősítette, ezzel megvalósult a bejelentés utáni szabad iparűzés gyakorlata. A jó szakemberekben bővelkedő céhekre még egy ideig kedvezően hatott a hadikonjunktúra, mely a kézműveseknek (csizmadiáknak, szabóknak) bőséges megrendeléseket adott. A központi megrendelések mellett jelentős mennyiségű árut kellett eladniuk a vásárokban is a megélhetésük biztosítására. A pénzgazdálkodás, a kapitalizálódó termelés és kereskedelem viszonyai között azonban elvesztették szerepüket, értelmüket.

1869 és 1910 között a hagyományos kézműipar fölbomlott, és kapitalista árutermelő kisipar bontakozott ki a nagyipari formák mellett. Új rétegek jelentek meg a társadalomban, változott az életmód, a kultúra, s ezzel együtt az emberek viselete, tárgyi és lakáskultúrája. Az élelmezési, ruházati kisipar bővült, egyes iparok differenciálódtak, s létrejöttek az új szolgáltató iparok (fényképész, órás, pék, fodrász stb.), az építőipar (kisipari jelleggel) és a hozzá kapcsolódó vasipari ágazatok. A hagyományos technikák háttérbe szorultak (pl. a faragók), s a szakmunkát igénylő ágazatok fölvirágoztak (pl. az építőipar).


Manufaktúra- és háziipar



A 18. században világi és egyházi nagybirtokosok különféle eszközökkel segítették az ipar fejlődését. A régi feudális kiváltságokkal rendelkező városok céheinek monopolisztikus törekvései gyorsították a képzett iparűzők földbirtokokra költözését. Erre a rétegre és a mellékfoglalkozásban kézművesipari tevékenységet folytató parasztokra épültek a tőkés manufaktúrák.

A háziipari tevékenység, de a céhrendszer sem volt többé képes az ipari termékek iránti megnövekedett igények kielégítésére.

A parasztság országszerte mindenütt foglalkozott háziipari szövéssel, fonással. A vászonszövés és kisebb mértékben a gyapjúfeldolgozás a mezőgazdaságból származó jövedelem kiegészítője volt. Falusi és mezővárosi céhes iparosok tekintélyes része a mezőgazdaságot kiegészítő tevékenységként űzött ipari foglalkozást. Sorra alakultak azonban olyan textilipari üzemek, melyek mezőgazdasági tevékenységet már nem folytató iparosokat is alkalmaztak nagyobb képzettséget igénylő szakmunkák elvégzésére. Akadtak már polgári vállalkozások is, de a zord politikai légkör megakadályozta a magyar kereskedelmi tőke nagyobb mérvű összpontosítását, ezért inkább gazdag magyar főurak és külföldiek jártak az ipartelepítés élén. Az 1776-ban alapított gácsi posztó-manufaktúrában, az 1784-ben indult óbudai kékfestő műhelyben is dolgoztak ilyen szakmunkások. Előbbit Forgách János gróf alapította, s 1920-ig állt fönn, utóbbi az ismert Goldberger-gyárrá fejlődött, melyet már 1845-ben gépesítettek. Ezek a magyar textilipar nagyüzemi megvalósítására tett sikeres kísérletek voltak, melyek kiegészültek a külföldiek vállalkozásaival. Élükön állt Mária Terézia férje, Lotharingiai Ferenc, aki 1736-ban alapította meg a Sasvári Kartonnyomót. Ez a nagyüzem 1849-ig különböző külföldi tőkéscsoportok birtokában egészen 1849-ig termelt.1776-ban alapították Pesten a Valero Selyemmanufaktúrát, mely minőség tekintetében állta a versenyt a bécsi konkurenciával. Amikor Valero 1801-ben magyar nemességért folyamodott, támogatói igazolták, hogy szövetei egyenértékűek a bolognai áruval.

Az ország bányászatában jelentős fordulatot hozott Erdély és a bánsági bányavidék Habsburg-kézre kerülése, mindkettő tovább növelte a kincstári bányászat túlsúlyát. Megtörtént a bányászati szervezet reorganizációja az egész Kárpát-medencére kiterjedően, hosszú távú üzemeltetést biztosító beruházásokat eszközöltek, s gondoskodtak a megfelelő szakemberképzésről. 1735-ben indult meg, s azóta is folyamatosan működik, a bányászati és kohászati felsőoktatás Selmec és Miskolc székhellyel, mint a világ legidősebb műszaki tanintézete. Born Ignác kezdeményezésére Selmecbányán alakult meg 1786-ban a világ első műszaki egyesülete, a Sozietat der Bergbaukunde, melynek 15 európai és amerikai országból 154 tagja volt, köztük Lavoisier, Goethe és James Watt. Ennek köszönhetően Selmecbányán és Besztercebányán újra föllendült az aranybányászat, Körmöcbánya, amelyhez a magyar arany fogalma kötődik, végérvényesen elvesztette bányászati jelentőségét. Annál jelentősebb aranytermelés folyt az erdélyi Zalatnán, Aranyosbányán és Verespatakon. Kiemelkedik még a korszak rézbányászata, melynek központja a 18. század derekától a Szepességbe tolódott át, illetve a 19. század elején megindult a bánáti réztermelés is. Az 1830-as években Európában a 3. helyen álltunk e területen Anglia és Oroszország mögött.

Korszakunk vastermelésében végig a kincstár volt a meghatározó. Az uradalmi vasművek között legjelentősebb az Andrássyaké és a Csákyaké volt a gömöri és a szepesi részeken. A számos kisvállalkozás közül lassan kiemelkedtek a részvénytársasági keretekben működő egyesületek. A Murányi Unió 1808-ban alakult, tulajdonosai főként Gömör megyei polgárok. 1810-ben jött létre a Rimai Coalitio (Rimavölgyi Vasmívelő Egyesület). Ezek már tőkés formációnak tekinthetők, és a vasgyártás nagyipari kezdeteit jelentették.

Alsó-Magyarország legjelentősebb vasércbányája Rhonicon volt, míg a Bánságban az újonnan fölfedezett bogsáni és oraviczai bányákból került ki vasérc. A kincstári tulajdonú telepeken lejátszódott a nagy technológiai váltás: nagyolvasztók elterjedésével általánossá vált és tömegméretű lett a nyersvasgyártás.

A 19. század első kétharmadában a nemes- és színesfémtermelés elvesztette jelentőségét, míg a vastermelés és a kőszénbányászat nagy föllendülésének alapjait ekkor rakták le.


A nagyipar

Magyarország 1867 után főleg az ipar hiányát akarta pótolni, és az állam maga vette kezébe a kezdeményezést. Míg a reformkor eredményei mind társadalmi vagy magánkezdeményezések voltak, a liberalizmus korában mindent az állam kezd, az állam támogat vagy alapít. Az állami iparpártolás igen jelentős, nagyobb arányú iparfejlesztés 1881-től indult. Ennek létjogosultságát főleg az indokolta, hogy a közös vámterület nagyon megnehezítette a magyar ipar helyzetét, mert Ausztria elárasztotta az országot olcsó ipari termékekkel, és az általános tőkeszegénységet az állami beruházás pótolta. A legnagyobb vállalkozó tehát 1867 óta Magyarországon az állam. Övé a vasút, a posta, több millió hold erdő, több bánya és nagyipari üzem (selyemgyár, vasgyár stb.) A gyárak Budapesten összpontosultak: 1900-ban az 5654 gyárból 374 nagy gyárvállalat működött a fővárosban. Néhány individuális nagyüzem is világhírre tett szert: pl. a Ganz-gyár, Haggenmacher és a Dreher-féle sörgyárak. Az ipari fejlődésben elmaradt Magyarország átugrotta a korai kapitalizmust, átmenet nélkül tért át a bankok vagy pénzintézetek kezdeményezte formákra. Ez az a termelési mód, amelyet Henry Ford annyit hibáztatott. A hasznon szerinte, sok közvetlenül nem termelő tényező osztozik, és a termelvények jövedelmének legnagyobb része az abban közvetlenül részt nem vevő bankoké. Bankkezdeményezés és állami támogatás, ez a magyar ipari kapitalizmus két legfőbb jellemvonása. A tőkés nagyipar kezdetei a vasútépítésig nyúlnak vissza.

A vasútépítés fellendülése nagy keresletet támasztott a vasgyártásban, míg a mezőgazdaság fejlődése fellendítette a mezőgazdasági gépek gyártását és a feldolgozóipart. Ez pedig a gyáripar általános fellendülését vonta maga után, melynek során kialakult az ipari burzsoázia.

A kiegyezés idején Magyarország vasútvonalainak hossza 2160 km-re rúgott. Ez 1873-ban elérte a 6253 km-t. A vasút megépítésre (magas tőkeigénye miatt) részvénytársaságok vállalkozhattak. Adómentességgel és kamatbiztosítással támogatta az állam a vasútépítő társaságokat, amelyek több ízben indokolatlanul magas túlköltekezést akartak az állammal kifizettetni. Az 1880-as években Európa-szerte napirendre került a vasutak államosítása. A vasútláz idején számos magántársaság jutott részvonalak birtokába, a társaságok versenye csökkentette a vasutak jövedelmezőségét. A tőkések szívesen vették, ha az állam megváltja az alacsony jövedelmű vasutakat, és így tőkéjük jövedelmezőbb befektetésekre fölszabadul. Másrészt politikai, katonai és közgazdasági szempontok is kívánatossá tették a vasutak egységes kezelését. Erre hozták létre 1878-ban a MÁV-ot, mely ma is Magyarország legnagyobb vállalata.

A külföldi tőkét kezdetben a nagy profitot nyújtó vasútépítéssel és hitelüggyel szemben az ipari befektetések alig vonzották. Az ipari beruházást tehát túlnyomóan a belső tőkefelhalmozás finanszírozta. Ennek alacsony színvonala következtében bizonyos elodázhatatlan beruházások szolgálatára az állam jelentős nehézipari létesítményeket hozott létre. A magyarországi iparfejlődésben ezért számottevő súlyuk volt az állami üzemeknek.

A tőkés Európában az ipari forradalomban a textilipar, nálunk az élelmiszeripar ( és az ennek fejlesztését szolgáló néhány nehézipari ágazat) töltötte be a vezető szerepet. A kapitalista termelés kialakulásának első, 1848-tól 1867-ig terjedő szakaszában az élelmiszeripar növekedési üteme meghaladta a nehéz- és a könnyűipar fejlődését. A helyi nyersanyagbázisra épülő élelmiszeriparunk legfontosabb ágazata a malomipar lett. Létrehozói azok a terménykereskedők voltak, akik a gabonakonjunktúra idején fölhalmozott tőkéjüket elsősorban a malomiparba fektették be. Sok volt közöttük a hazánkban letelepedett idegen, vállalkozásaik a kiegyezés utáni gründolási láz tipikus jelenségei. Ipari burzsoáként később kezükben tartották a malomiparon kívül az élelmiszeripar, a szeszipar és a könnyűipar nagy részét, de érdekeltségük volt a nehéziparban is. A teljesség igénye nélkül utalunk itt Goldberger Óbudai Hajógyárára, Weiss Manfréd csepeli és angyalföldi gyáróriására, a Beckek, Lánczy Leó, Kornfed Zsigmond bankjaira, Chorin Ferencre, a Gyáriparosok Országos Szövetségének elnökére és bányáira vagy Jellinek Henrikre, Budapest villamosvasúti hálózatának kiépítőjére.

 Budapest gőzmalmai a világ legjobb minőségű lisztjét őrölték. Döntő szerepe volt ebben egy technikai újításnak, a hengerszéknek, amelyet a Ganz-gyár igazgatója, Mechwart András tökéletesített. Az 1860-as években hazánk már több lisztet exportált, min Európa összes országa együttvéve. A kiegyezést követően Budapest - Minneapolis után - a világ 2. legnagyobb malomipari központjává fejlődött. A malomipar fogyasztásával előmozdította szénbányászatot, műszaki fejlődésével pedig a gépgyártást.

Európai színvonalon állt ezenkívül a szeszgyártásunk és a cukoripar. Az 1870/80-as években a medencesíkságok cukorrépa-termelésre alkalmas területein, a régi cukorfőző műhelyek helyén nagy kapacitású cukorgyárak létesültek (Hatvan, Mezőhegyes, Nagysurány, Szerencs).

A kiegyezés utáni nagyarányú közlekedési és ipari fejlődés elsőrendű szükséglete a szén volt, ezért a szénbányászat hatalmas fejlődésnek indult. A Budapest-Salgótarján közötti vasút kiépítésével meggyorsult a nógrádi barnaszénmedence kiaknázása. Ezután ez a terület látta el szénnel a budapesti nagyipart. A szénterület jelentős részét az 1868-ban alakult Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. birtokolta, egyik vezérigazgatója Chorin Ferenc volt.

A kiegyezéskor egyetlen korszerű vasipari nagyvállalat volt: az osztrák Államvasút Társaság. A növekvő vasszükséglet kielégítésére több új vállalat alakult. Az államvasutak igényeinek ellátására a kormány fölépítette a diósgyőri vasgyárat 1871-ben. Ugyanekkor létesült a Salgótarjáni Vasfinomító Rt., amely 1881-ben egyesült a Rimamurányi Vasmű Rt.-vel, és ezzel Magyarországon létrejött az egyik leghatalmasabb iparvállalat. Jelentős nehézipari üzemünk volt a MÁV Gépgyár, mely mozdonyokon kívül pályaudvari és vashídszerkezeteket készített, de cséplőgépek gyártásával is foglalkozott.

A Ganz-gyár hírnevét fő gyártmánya és kitűnő szabadalma alapozta meg: a kéregöntésű vonatkerék és a malomipart forradalmasító vashengerszék.

Rendkívül elmaradt viszont a könnyűipar fejlődése. Textiliparunk csenevész állapotban volt, csak egyes ágai fejlődtek ki. A tőkés verseny hatásait az egységes birodalmi piacon belül sem a kistermelők, sem a manufaktúrák nem tudták kivédeni. A manufaktúraiparról a gépesített gyáriparra áttért osztrák textilipar konkurenciájával a magyar termelők nem tudták tartani a lépést. A nagyüzemi textilipar az 1860-as évektől épült ki. 1885-ben alig 5000, 1914-ben már 46 000 embert foglalkoztatott. Tradicionális ágazatai közül a kenderföldolgozás az alföldi termelőkörzetekben (Apatin, Szeged), a lenfonó és szövőipar a Felvidéken (Eperjes, Késmárk) összpontosult.  A magyar pamutfonó és szövőipar legnagyobb üzeme Rózsahegyen épült, de jelentős volt még Igló, Győr és Temesvár termelése is.

A századfordulón már megjelentek a közös vámterületen a gazdasági integráció magasabb szintjének megfelelő formák: a közös vállalatok. Az egész Monarchiára kiterjedő kartellek, ipari konszernnek és bankcsoportok jöttek létre. Ilyen volt a Duna Gőzhajózási Társaság, az Osztrák-Magyar Államvasút Társaság, melynek mindkét országban voltak vasércbányái, gépgyárai. A Skoda konszernhez tartozott a hazai Gépgyár, a Láng Gépgyár és a győri Magyar Ágyúgyár. A közös vállatokon belül termelési és üzleti kooperáció alakult ki: a piac felosztásától a kölcsönös alkatrészgyártáson át a nyereség kiegyenlítéséig. A magyar ipar századforduló utáni magas exporthányada bizonyítja, hogy gépiparunk a fejlett tőkés országokkal összehasonlítva is kedvező képet mutatott. A századfordulón a közös piacon belüli magasabb szintű integrációra a magyar ipar számos területe és egysége volt érett. A nagyipari vállalatok közötti együttműködés Magyarország nagyipari fejlődésének legjelentősebb meghatározója volt az első világháború előtt.

(Szerző: Dr. Marjanucz László)

Ugrás vissza Ugrás vissza...