Portál Navigáció


Portál al-navigáció


MORZSÁK

TARTALOM:Magyarország technikatörténetének összefoglalása az I. világháborúig

Létrehozva: 2009. április 1.
Módosítás: 2009. április 1.
Forrás: Magyarország.hu

Ugrás a cikkre...

ikonÉrtékelje a cikket!

?

-->

Cikk:

 

Ősi mesterségek

 

A magyarság korai technikai leleményéről a régészet tudósít a legtöbbet. Főleg a fémipar termékeinek készítéséről vannak ismereteink, mert e tárgyak, anyaguknak köszönhetően időállóbbak, míg pl. a fatárgyak földbe kerülve elporladnak.

A jó fegyver és a jó taktika jelentette ebben egy nép megmaradását, ezért a fegyverkovácsok mestersége stratégiai fontosságú iparnak számított. A kibányászott vagy felszíni gyepvasércből gyűjtött vasból először vascipót készítettek. Műhelyében a kovács kiolvasztotta a vasat, majd a tűzön hevítette. A vasak rúd alakban várták a földolgozást. Hevítéssel, lehűtéssel és kovácsolással igen változatos formákat tudtak kialakítani.

Félelmetes fegyverünk volt az íj. Fegyverkovácsok műhelyéből kerültek ki a vasból kovácsolt nyílhegyek. Változatos formájúra alakították ki. Többségük lapos, rombusz vagy deltoid alakú, voltak domborúan ívelt élű, négyzet metszetű, páncélszúró hegyes vagy vízi madarak lelövésére alkalmas fecskefarok formájú nyílcsúcsok is. Ezeket vastüskéjük segítségével erősítették a nyílvessző furatába, ritkábban köpűsre kialakítva ráhúzták a nyílvessző végére. A kísérleti régészet bebizonyította, hogy a reflexíjból kilőtt nyílvesszők átütötték a korabeli páncélinget.

Honfoglaló iparosaink fontos nyersanyaga volt a fa. Az egyszerűbb famunkához minden férfiember értett, ők készíthették a különböző háztartási eszközöket: kanalat, teknőt, ők építhették a jurta vázát, s ők ácsolhatták a ládákat, amelyekben értékeiket tartották. Sajátos és rendkívül fontos stratégiai szakmának számított az íjasmesterség. Az íj volt eleink alapvető, csatadöntő fegyvere, ezért különleges gondosságot és nagy szakértelmet követelt az elkészítése. A legendás és egykor egész Európában rettegett („A magyarok nyilaitól ments meg, uram, minket!") fegyver átlagosan 120 cm hosszú lehetett. Több rétegből ragasztották-préselték össze. Alapja a ruganyos fa, általában juhar. A markolat fáját és a karok fáját (az íj szarvait) csapolással illesztették össze. Az íj markolatának oldalsó lapjára ellipszis alakú (12-16 cm hosszú), a karvégek hétoldalára hosszúkás, húrbeakasztó kivágással kialakított (24-28 cm-es) szarvasagancsból hasított vagy marhabordából faragott szarulemezeket erősítettek, hogy fokozza a szilárdságot és a lövés erejét. Az íj másik oldalára zsírtalanított és megpuhított állati ínt ragasztottak föl, amelyet szarvas vagy ló lábából metszettek ki. Ez növelte a rugalmasságot, lehetővé tett a károsodás nélküli, gyors egymás utáni nyilazást. Az íj nyugalmi állapotban „C" alakban befelé hajlott. Ellenkező irányban megfeszítve jellegzetes hármas görbületet vett föl. Rekonstrukciós próbák során kiderült, hogy íjaink hatótávolsága 300 m körüli lehetett. Az egykorú nyugat-európai íjak mindössze 1csak 50 méterre hordtak. A 9-10. századi páncélt vagy sodronyinget a megfelelő hegyű nyílvessző akár 50 m távolságból is biztosan átütötte.

 

Ipari technika a középkorban

 

A középkori iparos munkája igazi kézműves tevékenység volt. Segítette a víz ereje, a hő és a tűz. Utóbbi a fémiparban, az agyagiparban, az építőiparban és az üvegművességben nélkülözhetetlen. A vízzel hajtott malom igen nagy segítséget jelentett a gabona földolgozásában. A korai időkben léteztek emellett kézi malmok is, amelyről a Gellért-legendából értesülünk. De a malom nemcsak gabona őrlésére szolgált: léteztek fűrészmalmok és posztókészítésre alkalmas kallómalmok is.

A tűz fölhasználásnak gátat szabott, hogy a faszénnel vagy fával üzemelő kemencék hőfoka csak szűk határig volt növelhető. Ez a falusi műhelyek áruinak minőségén jól lemérhető.

A technikai fejlesztések sorában a vízemelő szerkezetek említhetők még. A középkori embert nem nagyon foglalkoztatta a munka emberi munkagépek általi megkönnyítése, csupán a kézügyesség fejlesztése, a szakmai fogások minél szélesebb körének elsajátítása. Utóbbit csak a gyakorlatban lehetett elsajátítani.

 

Bányaművelés

Középkori arany- és ezüstbányászatunk technikájáról nem sokat tudunk, csak annyit, hogy az ország gazdasági életében komoly szerepet játszott. Az arany (Körmöcbánya, Nagybánya és az erdélyi érchegység telérbányászatának megindulása előtt) hidraulikus kitermelésből, aranymosásból származott. Ez viszont az egész országra kiterjedő népi foglalkozás volt -hasonlóan a korabeli gyepvasércen alapuló vastermeléshez.

Komolyabb bányafejtéshez ék, kalapács, csákány, kapa és világítóeszköz kellett. Ezeknek a kézi szerszámoknak a mindennapos használata a 19. század utolsó harmadáig fönnmaradt. Kézzel fejtették nemcsak a mélység felé haladó telérekben az ércet, hanem kézi fejtéssel indultak neki a több kilométeres altárók kihajtásának. Robbantásos fejtésre először 1629-ben került sor Selmecbányán. Ez egy kísérleti robbantás volt, amely a fölvett jegyzőkönyvek tanúsága szerint jól sikerült, a lövés az ácsolatnak nem ártott, s a füst negyedóra alatt eloszlott.

A bányavíz volt a művelés legnagyobb akadálya. Ez részben a telér természetes hasadékain áramló föld alatti forrásvíz, részben a felszínről érkező víz volt. A bányatérbe hatolva a legmélyebb pont irányába haladt, azaz éppen a vájat vége felé. Ha az egyre emelkedő vizet nem sikerült állandó munkával kiemelni, vagy altáró segítségével elvezetni, akkor a bánya elfulladt, használhatatlanná vált, érckészlete bennmaradt. Kisebb mélységekből vödörrel, tömlővel emelték ki a vizet, sokszor emberlánccal, kézről kézre magasabbra adogatva. Ahol függőleges volt a vágat, illetve az akna, kézi vitlával emelték az edényeket. A 15. század elején jelentek meg a lovak erejére alapozott lójárgányos váltódobos emelőszerkezetek (Kunstok), majd váltó vízkerekes emelő-berendezéseket alkalmaztak. A szivattyúk csak a 16. században jelentek meg, és azok még emberek hajtotta kézi szivattyúk voltak. 

A vasgyártás kulcsmomentuma az olvasztás. A vasolvasztás egész a 18. század végéig zömmel a bucakemencékben történt. Az olvasztás végterméke az ún. vasbuca, cipó alakú vastömzs, maga széntartalommal és salakzárványokkal. Ennek megmunkálása kovácsolással lényegében közvetlen acélgyártás volt, mert a vas folyatásához szükséges hőmérsékletet nem lehetett elérni ebben a kemencékben.

 

A gőz diadalútja

 

A 18-19. századi iparunkba bevonult a gőz. Szerepe a gazdasági élet minden területén jelentős volt. A Forgách János gróf alapította gácsi posztógyárról 1835-ben büszkén írta a sajtó, hogy „Knutzen Henrik erőművész (gőzgépgyáros), németalföldi születésű hívatott meg, hogy a gőzműszert (gőzgépet) felállítsa." A 16 lóerős gőzgép ugyan csak akkor működött, amikor a fonógépet hajtó Tugar-patak kiszáradt, mégis ez volt Magyarország első gyári erőgépe. Más manufaktúrák tönkrementek, mert az orsókat hajtó patakok vize nyáron elégtelen volt.

A 18. században világhírnévre emelkedett selmeci bányagépeket Hell Mátéhoz és fiához, Hell Károlyhoz köthetjük. A vízemelés folyamatosságát is gőz oldotta meg. Selmecen először az újbányai gőzgépet megépítő (1722) és üzemeltető angol Potterrel tárgyaltak, de végül Fischer von Erlach építette meg és helyezte üzembe a szélaknai József-aknában az első két gőzgépet 1734-ben. A Hell család ezután nyújtott kiemelkedőt, különösen az ifjabbik Hell, aki vízoszlopos gépével és léggépével örökre beírta nevét a magyar technikatörténetbe. A magyarországi Helleket tekinthetjük a hidraulikus nyomás és a sűrített levegő közvetlen alkalmazóinak a géptervezésben. 

Vasgyártásunk a 19. század derekán technikailag még elmaradott.

A bucakemencék termelése csak az 1850-es években vált jelentéktelenné. A direkt acélgyártást fölváltotta az indirekt módszer: a vasércből teljes olvasztással először nyersvasat állítottak elő, majd ebből frissítő olvasztással késült az acél. A régi technológiára az első csapást a toplicai kincstári nagyolvasztó termelésének beindítása mérte 1781-ben. A nagyolvasztók külföldi technikai eljárásokat alkalmaztak pl. a meleg levegő fújtatását, s a kohókban fokozatosan áttértek a széntüzelésre. Később a barnaszén helyett a feketeszenes olvasztás vált általánossá. 1833-ban már gőzhengermű állította elő a vaslemezt Pokorellán. 1845-ben Resicán (Vaskoh) 3, összesen 156 lóerő teljesítményű gőzgép működött. 1848-ban már 20 gőzgép 600 lóerő teljesítménnyel.  A vasöntés újdonságaival a bánsági Ruszkica tűnt ki. Itt készült a magyar technikatörténet egyik kiemelkedő alkotása, az 55,2 m fesztávolságú karánsebesi öntöttvas Temes-híd, amely fél évszázadig kiváló minőségben szolgált.

 

A modern gyári nagyipar kora

 

Magyarországon a hagyományos értelemben vett gépipar csak a 19. század utolsó harmadában alakult ki. Gépgyártásunk azonban jóval korábban kezdődött. A nagyobb uradalmakban, ahol foglalkoztak cukor-, szesz- vagy papírgyártással, ahol malom működött, bérmunkásként alkalmazott iparosok helyett az 1830-as évektől gépjavító műhelyeket állítottak föl. Széchenyi István is létesített nagycenki birtokán gépjavítóműhelyt, amelyben gépgyártás is folyt. Illing Ferenc gyára 1844-ben kezdte meg működését, főként textilipari gépek gyártásával fogalakozott. A Valero testvérek selyemmanufaktúrájának gépet is készítettek.

A vasútépítés jelentős keresletet támasztott a vasgyártással szemben. Az 1890-es években a nagy- és közepes üzemek százai tértek át a gépi technikára. Magyarország a 19. század végén élen járt a bányászat gépesítésének és villamosításának területén. Általánossá vált a drótkötél használata, amely azért is jelentős, mert az aknák mélysége meghaladta a 400 métert, s a külszíni szállítások a sokszorosára emelkedtek. A Ganz-gyár a világon elsőként teljes homlokú vágathajtó gépet gyártott, s bevezették a mélyfúrásos ásványkutatást sűrített levegős fúrógép segítségével.

A magyar mezőgazdasági gépgyártás világhírű volt. Megalapítójának Kühne Edét tartják, akinek gyárában az alapítás (1885) után 50 évvel már több mint 90 fajta mezőgazdasági gépet gyártottak. Az alapító fejlesztő munkájának zöme a vetőgépek tervezésére esett. Kanalas sorvetőgépe, szórvavető kanalas vetőgépe, valamint a „Hungária Drill" nevet viselő sorvetőgépe világszerte ismertté tette nevét. A malomipari gépek tökéletesítésében nagy szerepet játszott Mechwart András. A gabona malomkerekek közötti őrlése igen lassú folyamat volt, és a korpát sem tudták jól elválasztani a liszttől. Ezért évszázadokon át a kevert lisztből csak barna vagy fekete kenyeret tudtak sütni. Az igények változása fehérebb, korpamentes pékárut követelt. Mechwart a pesti hengermalom már korszerűnek tartott hengerszékét fejlesztette tovább. Hofherr Mátyás német születésű lakatos 1853-ban Bécsben állapodott meg, s a magyar Hubazy György bécsi mezőgazdasági gépgyárában lett művezető. 1869-ben önállósította magát, és Hofherr néven saját üzemet alapított, főleg aratógépek gyártására. A Hofherr-gyártmányok arató- és kaszálógépek a '70-es években rohamosan terjedtek hazánkban. 1881-ben csatlakozott a céghez a magyarországi születésű Schrantz János mint tőketárs. Ezután egy cégóriás jött létre, mert a Clayton - Schuttleworth gépgyártó társaság eladta Hofherrnek bécsi telepüket és az összes közép-európai gyárukat (Budapest, Temesvár, Krakkó, Prága Lemberg, Craiova, Bukarest). A beolvadással létrejött az új cég: a Hofherr- Schrantz-Clayton- Shuttleworth Részvénytársaság, amelynek négy betűje ( H S C S ) mögött valóságos magyar gépipari legenda húzódik.

A villamos energia ipari előállítása is a század végén kezdődött. A villamos energia gyakorlati alkalmazását az 1840-es évektől számíthatjuk. Ekkor a villamos energiát kizárólag galvánelemek szolgáltatták, amelyek teljesítménye csekély volt. A villamosság ipari alkalmazásának feltétele volt olyan energiaelosztó rendszer, amely nagyobb távolságok esetén is gazdaságos. Az első erőművek egyenáramot szolgáltattak, amelyet a nagy veszteségek miatt csak 1-1,5 km távolságig volt érdemes továbbítani. A kérdést a Ganz-gyár három kiváló mérnöke: Zipernovsky Károly, Bláthy Ottó és Déri Miksa oldotta meg. Találmányukat, a transzformátort 1885-ben mutatták be a Budapesti Iparkiállításon. A váltakozó áramú, párhuzamos elosztású Ganz-rendszer egycsapásra ismertté tette a magyar villamosipart. 1885-ben Svájcba szállítottak transzformátoros hálózatot, 1886-ban Rómában épült Ganz-erőmű és hálózat. A sikert csak növelte, hogy Edison, a villamosipar világhírű tudósa, a váltakozó áramot használhatatlannak tartotta.

Ugyanez a helyzet Puskás Tivadar telefonközpontjával: az elektromos tömegkommunikáció gondolata és technikai megvalósítása is tőle származott. Ezt Edison Budapesten járva (1911) elismerte, az ugyancsak Budapestre látogató Mark Twain amerikai író pedig már 1899-ben álmélkodott a magyar híradástechnika fejlettségén.

 
(Szerző: Dr.Marjanucz László)

 

Ugrás vissza Ugrás vissza...