Portál Navigáció


Portál al-navigáció


MORZSÁK

TARTALOM:A magyarok előtt, megtelepedés és az Árpád-házi királyok (896-1301)

Létrehozva: 2006. március 31.
Módosítás: 2006. március 31.
Forrás: Magyarország.hu

Ugrás a cikkre...

PiktogramCímkék

?

ikonÉrtékelje a cikket!

?

-->

Cikk:

Magyarország Európa szívében, a Kárpátok hegylánca, az Alpok és a délszláv hegyek övezte Kárpát-medencében fekszik. A vidék a civilizáció hajnalától fogva emberlakta hely és kultúrák keveredésének színtere. A Kr. e. I. évezred folyamán iráni eredetű lovas népek - szkíták - és többé-kevésbé megtelepedett életmódot folytató indoeurópai (kelta, illír, trák) törzsek váltották itt egymást.
A Római Birodalom terjeszkedésének utolsó időszakában a Kárpát-medence egy időre a mediterrán, görög-római civilizáció körébe tartozott - városi központok, kövezett utak, írott források megjelenése kísérte e folyamatot, melynek a népvándorlás vetett véget.
A vidéken germán és keletről támadó nomád török népek (hun és avar) jelentek meg. Velük szemben Róma a III. század elejétől fokozatosan defenzívába szorult, majd 430 körül a hunok ostromainak engedve végképp feladta kárpát-medencei provinciáját, Pannóniát.
A híres hun király, Attila innen, a Tisza folyó mellől irányította hatalmas, de rövid életű birodalmát. Halála után a Hun Birodalom szétesett, és a területen ismét germán törzsek osztoztak. Hegemóniájukat hamarosan az avarok érkezése törte meg. A VI. század végére létrejött birodalmukat Nagy Károly hadjáratai (790-es évek), és a dunai bolgárok támadásai semmisítették meg.
A Dunántúlon a hanyatló Frank Birodalom keleti tartománya; az Alföldön és Erdélyben bolgár uralom; északon a morvák törzsszövetsége, majd állama - ez volt a status quo a Kárpát-medencében a magyarság megjelenésekor.
A magyarok megtelepedése és Szent István uralkodása (896-1038)
A magyarok évezredekre visszanyúló eredete a tudomány által nem teljesen tisztázott. Az egyik álláspont, amely szerint őshazájuk az Ural hegység ázsiai oldalán volt, és elődeik az uráli népek finnugor családjához tartoztak, a nyelvtudomány eszközeivel igazolható. Északnyugati rokonaiktól korán elválhattak, és a Kr. e. I. évezred első felében már az Uráltól délnyugatra találjuk őket, ahol a Volga mentén elterülő tágas "magyar őshazában" (Magna Hungária, Baskíria) legeltették állataikat. Egy újabb évezred múltán csatlakoztak a népvándorlás mozgásaihoz, és a Fekete-tengerbe ömlő folyók közötti sztyeppékre (Levédiába, majd Etelközbe) vonultak. Valószínűleg már korábban is érintkezésbe kerültek török népekkel, de a régészet a török (onogur - innen a "hungar" név) elemeket csak ezeken a vidékeken tudja felmutatni.
Tudósok egy csoportja szerint a népvándorlás meg-megújuló áramaival már a VII. században kerültek magyarok a Kárpát-medencébe, annyi azonban bizonyos, hogy a 800-as évek közepétől már jól ismerték azt, mivel harcosaik hol a frankok, hol a morvák szövetségeseiként részt vettek a területért folyó küzdelmekben. Ezek során nemcsak a Kárpát-medence kedvező természeti adottságait ismerhették meg, hanem szövetségeseik gyengéit, és a területen kialakult hatalmi vákuumot is, ami mind közrejátszhatott abban, hogy 895-ben, a török besenyők támadása elől biztonságot és új hazát keresve, most már asszonyaikkal, gyermekeikkel és állataikkal együtt a Kárpát-medence felé vették útjukat.
A legenda szerint a nagy vállalkozás, az új haza elfoglalása előtt a hét magyar törzs vezérei keleti szokás szerint "vérszerződéssel" pecsételték meg szövetségüket, és Árpád személyében fejedelmet választottak maguk közül, aki aztán sikeresen hajtotta végre az óriási feladatot, az akkor kb. félmilliós magyarság szervezett és - a régészeti leletek tanúsága szerint - viszonylag kevés áldozatot követelő áttelepítését a Kárpát-medencébe.
A honfoglaló magyarok új szálláshelyükön folytatták a legeltetést földműveléssel kiegészítő életmódjukat, harcosaik azonban - a normannokhoz és vikingekhez hasonlóan - még évtizedeken át zsákmányoló és sarcoló portyákkal zaklatták Európa népeit, míg Ottó német király az augsburgi csatában (955) vereséget mért rájuk.
Árpád leszármazottai felismerték, hogy megmaradásuk feltétele a megtelepedett életforma európai mintájának átvétele. Ez elsősorban a kereszténység felvételét és az államszervezet kiépítését jelentette. Árpád dédunokája, Géza (972-997) maga is megkeresztelkedett, de a krónikák szerint tovább áldozott pogány isteneinek, fiából, a későbbi Szent Istvánból azonban igazi keresztény uralkodót nevelt. Korának kiemelkedő német hittérítőit hívta mellé tanítókul, német lovagokkal népesítette be udvarát, és a bajor király nővérét, Gizellát kérte számára feleségül.

Szent István király szobra Esztergomban

Célját elérte, fia I. István király (997-1038) tovább vitte apja politikáját, és a Kárpát-medencében erős, nyugat-európai típusú keresztény államot szervezett. A kereszténység tanainak tiszteletét az állam minden alattvalójára nézve kötelezővé tette. Kiépítette az egész országot behálózó egyházszervezetet, templomépítésre kötelezve és egyházmegyékbe szervezve a településeket. Szerzeteseket telepített be, akik az új hit terjesztésén kívül kertészetre, szőlészetre, és különböző ipari tevékenységekre tanították az ország lakóit. Ők alapozták meg és terjesztették el az írásbeliséget is, ami lehetővé teszi a kornak megfelelő törvénykezési és igazgatási rendszer kialakítását.
1000-ben István királlyá koronáztatja magát. A szertartáshoz a római pápától kér koronát, ezzel is hangsúlyozva elkötelezettségét a nyugati típusú kereszténység mellett. Az új vallásnak és berendezkedésnek ellenálló törzsfőket sorban legyőzi, elveszi birtokaikat, és helyükön a király irányítása alatt álló vármegyéket hoz létre. Ezek - természetesen számtalan változáson átmenve - a mai napig is az ország közigazgatási rendszerének alapját képezik.
Az 1083-ban szentté avatott István hatalmas szervező munkája eredményeképpen a 895-ben elfoglalt új haza visszafordíthatatlanul modern, keresztény, európai állammá vált, amely már a király életében elég erős volt ahhoz, hogy dacoljon a Német-Római Császárság hegemón törekvéseivel, és visszaverje II. Konrád császár hadjáratait.
István király Árpád-házi utódainak kora (1038-1301)

Székesfehérvár, Szent László király szobra

István utódai közül I. (Szent )László(1077-1096) és I. Kálmán(1096-1116) szigorú törvényekkel szorították rá népüket a királyi tekintély, a tulajdonviszonyok és a keresztény értékek további tiszteletére.
Magyarország a XI. század végére közép-európai hatalommá emelkedve keleten és délen hódítóként lépett fel. A mai Galícia és Ukrajna területére vezetett hadjáratok nem jártak ugyan sikerrel, de Horvátország 1091-ben elismerte az Árpád-ház fennhatóságát.
A gyengébb, erélytelenebb uralkodók idején megindult a központi királyi hatalom alapjának, a királyi földbirtokoknak eladományozása, ami - ugyancsak a nyugat-európai fejlődési modellnek megfelelően - egyre strukturáltabb, több rétegű feudális társadalom kialakulását eredményezte. Ez hamarosan szükségessé tette valamiféle alkotmányosság bevezetését, melynek egyik középkori alapdokumentuma, a II. Endre (András)által kibocsátott un. Aranybulla (1222), melyet a történészek joggal állítanak párhuzamba az 1215-ben kibocsátott angol Magna Chartával. Ez az oklevél a nemesség különböző rétegeit - a bárókat és a köznemeseket - egyaránt a királyság kiváltságos csoportjaiként határozta meg, akiknek jogukban áll ellenszegülni a királynak, és akiket a király (ígéretének megfelelően) évente rendi országgyűlésekre hív össze.
A viszonylag nyugodt fejlődést 1241-42-ben a tatár (mongol) hadak drámai betörése és kegyetlen dúlása szakította meg, amely végigsöpört az egész országon, mindent felperzselve, a királyt és udvarát egészen az Adriai-tengerig üldözve. A tatár-dúlás során egyetlen év alatt az ország lakosságának egyharmada vesztette életét. IV. Bélát(1235-1270) joggal hívják a "második honalapítónak", hisz a felperzselt országot gyakorlatilag újra fel kellett építenie. Kővárak létesítésével erős védelmi rendszert teremtett, a lakatlan pusztákká vált területekre telepeseket hívott, és türelmes, szívós politikájával újjászervezte az ország életét.
Halála után a megerősödött nemesség mind sikeresebben aknázta ki új pozícióit, s a tartományurak önállósulási törekvései már-már kikezdték István király államának egységét. A helyzetet tovább súlyosbította az a majd két évtizeden át a magyar koronáért folytatott harc, amely az Árpád-ház kihalását követte.
Kontler László
Ugrás vissza Ugrás vissza...